Sokat gondolkodtam azon, mi jellemezte leginkább ezt az elmúlt esztendőt. Ha a nagyvilágot nézzük, az iszlám terrorizmus és az ellene való harc volt a fókuszban, emellett megéltünk egy brexitet és Trump elnökké választását. Hazai vizeken a menekültek elleni harc volt a legmeghatározóbb, illetve hogy az állampárt elfoglalta az offline média szinte teljes egészét és belekóstolt az online-ba is. Aztán az jutott eszembe, hogy valójában az egyetlen dolog, ami az összes felsorolt eseményt és történést összeköti nem más, mint a

f é l e l e m

ami az egyik legzsigeribb, legősibb érzése az embernek (teológusként inkább úgy fogalmazva, hogy a bűneset óta). A félelem ugyanis beköltözött a mindennapjainkba. Már nemcsak a hagyományos félelmeinket kell hordoznunk (mint a betegségektől, szeretteink elvesztésétől, anyagi gondoktól való félelem), hanem újabb és újabb rettegnivalók költöztek be az életünkbe, terrortámadásoktól, a munkahely elvesztésétől, a menekültektől, a hatalom szeszélyeitől való félelmek. 2016-ban a félelem érzése az életünk meghatározó része lett.

Az iszlám terrorizmustól való félelem talán nem szorul különösebb indoklásra, az talán magyarázat nélkül is evidens, hogy az ember nem szeretne egy vasútállomáson vagy karácsonyi vásárban sem felrobbantatni, sem elgázoltatni. És a muszlim terroristák talán legfontosabb célja az, hogy ez a folyamatos félelemérzés ne csak megmaradjon az emberekben, hanem ha lehet még tovább erősödjön, hiszen aki fél, az gyakran hibázik, azon úrrá lehet a gyűlölet és ez további táptalajt fog tudni biztosítani újabb ezrek fanatizálásához.

Ez a félelem működött a világpolitika két fontos eseményében is: a brexit-et azok a közepesen vagy alacsonyan képzett, 50 feletti, vidéken lakó angolok és walesiek szavazták meg, akiknek a mai, "posztmodern" techno-világ túlontúl bonyolult összefüggésekre épül,  és akiknek a munkahelyeit részint mi, kelet-európai bevándorlók foglaltuk el (más kérdés, hogy egyébként ők hajlandóak lennének-e elvégezni ezeket a munkákat). Vagy ha nem, hát el lehetett velük hitetni, hogy a kelet-európai és egyéb bevándorlók tehetnek erről a helyzetről. És miközben minket is - mint a többi migránst is - jórészt egzisztenciális félelmek hajtottak oda (no meg némi kalandvágy), aközben az ottaniakon először az idegenkedés, majd a brexit-kampány során már szép lassan a félelem és a gyűlölet lett úrrá. Sok ismerős beszámolója és számos felmérés mutatja ezt, elég mondjuk csak ezt megnézni.

De nagyjából ugyanez a társadalmi csoport és ugyanezek a félelmek emelték Donald Trumpot is az USA elnöki székébe, csak épp ott nem a kelet-európai bevándorlók, hanem a világkereskedelmi megállapodások és az azok nyomán a világpiacot elöntő olcsó ázsiai termékek adták meg a félelmek alapját. A hillarysta kampánygépezet nevezte őket white trash-nek is, ami persze egy bántóan bugris leegyszerűsítése ezeknek a csoportoknak, de az egész történet mögötti lelki folyamatok mégis nagyon hasonlóak a brexit mögöttiekhez: a fehér alsó-középosztály egzisztenciális félelmei és az arra adott nemzeti és populista politikai válaszok ugyanúgy kimutathatók a brexit, mint Trump sikere mögött.

És hogy saját házunk táján is söprögessünk: a magyar kormány és az állampárt által levezényelt menekültellenes kampány ugyanígy a félelmeinkre épített és nagyjából ugyanaz a csoport is volt a céltáblája (bár nálunk a fehér bőrszín nem annyira releváns elkülönítő erő, mint pl. az USA-ban). Félhettünk attól, hogy elveszik a munkánkat, hogy megerőszakolják a feleségeinket és lányainkat, hogy városnyi áradatot kell majd a nehezen megkeresett pénzecskéinkből eltartanunk. A válasz persze itt is a nemzeti populizmus volt (ami szerintem pont a migráció ellen egy totális tévút, de erről majd később), még ha nem is lett végül akkora sikere, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, hiszen nem sikerült a választópolgárok felét az urnék elé hívni.

Nem véletlen, hogy miniszterelnökünk mind a brexitet, mind Trump megválasztását nyilvános örömmel fogadta és ugyanazokat a folyamatokat látta ő is mögöttük, ami szeretett hazánkban a migránskampány keltette félelmekben csúcsosodott ki. Mert ezek szerint van, aki örül annak, ha a félelem légköre uralkodik.

Mi viszont nem a félelem lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét kaptuk, ezért nézzünk egy kicsit előre. Mert voltak és vannak bíztató jelek: nem minden keresztyén nobilitás hirdette azt, hogy a félelmeinkre valós válaszok lehetnek a minden csatornánk ránk ömlő konzerv-válaszok és a nemzeti populizmus térhódítása. Itthon Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát vagy Böjte Csaba fogalmazott meg sokkal keresztyénebb és sokkal előremutatóbb válaszokat (Beer Miklósról nem is beszélve), a világot pedig sokszor Ferenc pápa tette helyre (még ha ezért sok bírálatot is kapott olyanoktól, akik a krisztusi üzenetet nem Krisztustól, hanem óriásplakátokról vélték befogadni). És ha tart még ez a kegyelem, akkor talán jövőre erősebbek lehetnek majd a szeretet és a józanság hangjai, melyek ezeket a félelmeket távolabb tarthatják tőlünk.

Hát legyen ilyen, józanabb és szeretettel teljesebb 2017-ünk, mint amilyen az óév volt.